A kétcsíkos történet

Hol kezdjem? Mindig az első lépés a legnehezebb.

Őszintén szeretnék írni, a valóságból meríteni és azt kendőzetlenül elétek tárni.
Voltak alaposan elcseszett húzásaim, közel sem vagyok tökéletes, mégis két lábbal állok a földön, a pocakom pedig egyre csak dagad.
Nem vagyok jós, hogy megmondjam milyen szülő leszek, de abban biztos vagyok, hogy jól akarom csinálni.

Azt mondják a nagyokosok, hogy aki erre a világra és ebben az országban gyereket szül, annak komoly baj van a józan ítélőképességével. De akkor egyet áruljátok el nekem: hogyan lehetséges az, hogy az ismerőseim legnagyobb része ebben a szűk egy évben vált, vagy válik szülővé? Mindenkinek elment az esze? Kollektív agysorvadásban szenved a korosztályom? Ugyanmár. Az élet mindig utat talál magának, kár ebbe belekötni.

Ha fél éve valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mikor szeretnék babát, akkor nagy eséllyel azt mondtam volna, hogy 3-5 éven belül (és valószínűleg külföldön). Nos, a helyzet az, hogy senki sem kérdezett meg, nem én írom a forgatókönyvet, viszont egy születendő léleknek célja van velem. Mi, leendő szülők, tények elé lettünk állítva, vakartuk a fejünket és gyanítom nagyon bután néztünk, mert még a szakorvos is csak annyit tudott reagálni erre, hogy „ember tervez, Isten végez”. Mit mondhatnék? Apával együtt köszönjük szépen a megtiszteltetést, most aztán fel van adva a lecke rendesen!
A kezdeti sokk után jött a nagy kérdés: hogyan tovább? Aztán jött a válasz is: egyenesen előre!

De mikor válik valaki anyává? Mikor tudatosul bennünk igazán, hogy felelősek vagyunk minden percben egy emberi életért, valakiért, aki belőlünk születik. Nehéz ezt ép ésszel felfogni. Talán először akkor néztem másképp a világra, amikor a pozitív terhességi tesztemmel utaztam hazafelé, és amíg bámultam a vonat ablakából kifele, hogyan megy le a nap, arra gondoltam, hogy az élet egy csoda.
Nem készültem fel erre, ne vicceljünk! Én és az anyaság? Még soha életemben nem fogtam csecsemőt. Fogalmam sincs a pelenkákról, vagy a szoptatásról, de tudom, hogy már van célom. Nem olyasmi, mint a diploma megszerzése, vagy az álmodott karrier felépítése, a kecó, a kocsi és pálmafás nyaralások. (Utóbbiakból sem igazán jutott.) Hanem egy igazi Cél: felelősség, feladat, amelyben bizonyíthatom magamnak és nektek is, hogy a sok rinyálás, útkeresés, világutálat és önzés mindvégig teljesen felesleges volt. Végre sikerült megértenem, hogy miért vagyok itt, mi a dolgom és hol van a helyem ezen a világon.
Hiába vannak kétségeink az anyai képességeinket illetően, ahogy a baba egyre növekszik bennünk, úgy az ösztöneink is kiéleződnek. Figyelünk minden rezgésre és egyre kevésbé viseljük a ”pedagógia sajátos megnyilvánulásait”, amikor az utcán valaki a szemünk láttára üvölt a gyerekével. Hiszem, hogy az anyaság kódolva van minden nőben, és ha a helyzet úgy kívánja, a megfelelő hozzáállással, befelé figyeléssel, kellő ráhangolódással mindenki elő tudja varázsolni magából a kacsamamát. A gyerek nem ellenség, olyan lesz, amilyenre nevelik, a kulcsszó: nyitottság és szeretet! A pelenkázás meg a szoptatás pedig gyakorlás kérdése.

Nos, így lettem én kismama. Néha kétkedve, de inkább bizakodva, izgatottan várom, hogy mit hoz a holnap.