Meló-dilemma

A gyerekvállalás és a karrier fogalma a magyar valóságban sajnos nehezen hozható közös nevezőre, így a legtöbb esetben roppantul érdemes megfontolni, hogy a munkáltatót mikor avatjuk be a legféltettebb titkunkba.

Ha engem kérdeztek, az első 12 hetet tartsátok nagy becsben és ne engedjétek, hogy illetéktelenek akarva, vagy akaratlanul belerongyoljanak ebbe a szép időszakba. Sajnos egy munkahely sem tökéletes, és ha nagyon keressük, mindenhol találunk egy irigyest, vagy netán rosszakarót. Tovább cifrázva pedig, ha az adott cégnél ráadásul nőuralom van, akkor az még inkább kiélezetté teszi a helyzet. Tényleg nagyon igyekszem megérteni, miért van a nők között ekkora háború a karrier-házasság-gyerek fronton, de asszem én túl naiv vagyok ahhoz, hogy ezt teljességében felfogjam.

Értsétek már meg: különbözőek vagyunk! Van, aki 35 évesen sem bír lehiggadni, más pedig 23 évesen a gimis szerelmével képzeli el az egész életét. Miért olyan nehéz ez? Egyszerűen más a fontossági sorrend, mi ezzel a baj? Amíg az egyikünk gyereket nevel, a másikunk körbeutazza és megváltja a világot, ettől függetlenül éppolyan értékes emberek vagyunk mindketten. Normális esetben ezzel semmilyen probléma nincsen, de sajnos nagyon sok „nem normális” esettel is találkozhatunk.

Néhányunk titokban családról álmodik, nagyon akarja, nagyon próbálja, mégsem kapja meg a sorstól, egyeseknek meg csak az ölébe pottyan minden. Azt is értem, hogy a kitartóan igyekvők szemszögéből ez bosszantó lehet, de az még senkit nem jogosít fel arra, hogy a szerencsésebbjének keresztbe tegyen és megkeserítse a boldogságát.

Nekem is volt egy „jóakaróm”, aki a felhőtlen 9-ből legalább 2 hónapot önkényesen elvett. Leírom hogyan alakult és nagyon bízom abban, hogy tanulhattok az én történetemből!

Tipikusan kilátástalan jövőjű magyar fiatalként tapostam azt a bizonyos malmot idegtépő beosztásban, nagyon sok erőfeszítéssel, annál röhejesebb fizetésért. Hosszú hónapok óta sikertelenül kerestem a jobb lehetőséget, a sors pedig éppen humoránál volt, amikor meglepett a bennem növekvő kis élettel, akiről ugyanazon a héten szereztem tudomást, mint az új álláslehetőségről, álmaim pozíciójában. Lépnem kellett, de merre? Az akkori helyemen már védett az állapotom, az új helyen meg rizikó volt a leendő baba.

Ilyenkor keveredünk saját magunkkal vitába, mi legyen? Amíg bírom a munkát, maradjak nyugton és érjem be a minimálbérrel? Esetleg kapásból mondjam el az új helyen, vagy titkoljam, amíg lehet? Nyakig benne voltam a lehetséges forgatókönyvekben: mi lesz, ha beüt a sz*r és várandósan munka nélkül maradok? És mi lesz, ha nem lépek, de utána már esélyem sem lesz kisgyerekes anyaként 2 év kiesés után másik munkát találni? Gondoltam egy nagyot és arra jutottam, hogy rám nézve az igazságból lehet a legkevesebb baj, megpróbáltam a lehető legjobb esélyeket megszerezni. Kiterítettem a lapjaimat a leendő főnökömnek, aki gratulált, megköszönte a korrekt hozzáállásomat és ígéretet tett, hogy cserébe ő is korrekt lesz velem. Új munkaköröm szerencsés lehetőségét megragadva megállapodtunk egy köztes megoldásban, hogyan tudok majd fokozatosan visszatérni baba mellett itthonról a feladataimhoz.

Tehát váltottam. Gond egy szál sem, minden a helyes mederben csordogált… egészen pontosan addig, amíg állapotom el nem kezdett a fizikai valójában is megnyilvánulni. Új emberként eleve igyekeztem jóban lenni mindenkivel, de gömbölyödő hassal egyesek szemében hamar véres ronggyá változtam, akire lassan az egész iroda elkezdett furcsán nézni. Az érzés nem volt felemelő… Rövidre zárva a mesét, egyikük addig-addig ügyeskedett a munkaszerződésemmel és a saját elképzeléseivel, hogy a végén a (kétes eredetű) próbaidőmre hivatkozva, indoklás nélkül, 10 perc alatt távolítottak el az irodából. (És most egy cseppet sem túloztam.) A helyzet komikuma pedig az új ember volt, akit egészen az elbocsátásomig azzal az ürüggyel kommunikáltak felém, hogy kell mellém valaki, akinek a szülés előtt fokozatosan átadhatom majd a munkát. Hát, maximum csak a céges laptopomat adtam át neki… munkát biztosan nem.

Szóval, ott álltam megalázva, átverve a nagy, kerek világban, mint egy rakás szerencsétlenség, akit előtte még a klotyón is lehúztak. Szerintem ennél jobban nem kell részleteznem a lelkiállapotomat. 2 nap alatt jutott el a tudatomig, hogy ebben az országban mindenféle következmény nélkül meg lehet ilyesmit csinálni egy amúgy jogilag védett állású, várandós nővel. Akkor voltam a 6. hónapban, tehát az esély arra, hogy új munkát találjak, egyenlő volt a nullával. Aztán lassan elkezdett tisztulni a kép, hogy lényegében semmim sincs, egyik pillanatról a másikra elbuktam mindent. Nem volt jövedelmem, sem egészségbiztosításom, sem munkaviszonyom, csak egy baba a pocakomban, akiről azt sem tudtam hogyan fog megszületni. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy soha életemben nem voltam még annyira nehéz és kétségbeesett helyzetben, mint akkor. Hamar kiderült, hogy az addig ledolgozott időm alapján hiába lennék jogosult a magasabb összegű anyasági támogatásokra, munkaviszony híján csak a legalacsonyabb összeg illet meg, ami finoman szólva pont arra elég, hogy éhen haljak. Annyira szégyelltem a szerencsétlenségemet, hogy szinte senkinek nem beszéltem róla, viszont az továbbra sem fért a fejembe, hogyan engedheti meg ezt a munkajog. Tiszta fejjel elkezdtem nyomozni, előszedtem az összes céges papíromat és világossá vált a csavar, gond van a munkaszerződésemmel, ugyanis kettő volt belőle, és természetesen a próbaidőre vonatkozó egymásnak ellentmondó kikötésekkel. Nyakamba vettem a várost és megfordultam az összes létező jogi szervezetnél – hozzáteszem, ezalatt láttam mindent, amit nem szerettem volna. Órákat, sőt fél napokat töltöttem a váróban meglopott, át- vagy netán megvert, kisemmizett, kilátástalan, még nálam is szerencsétlenebb emberekkel. A sztorimra és a kérdéseimre a szakszerű jogi válasz lényegében mindenhol annyi volt, hogy „perelje be”!

Nem értek a joghoz, nem voltam még soha bíróságon és ez a rengeteg utánajárás, hercehurca meg stressz kiölte belőlem a maradék reményt is, így már kezdtem belefáradni és feladni. Örülök, hogy nem tettem, mert utolsó utam viszont meghozta a szerencsét, sikerült találkoznom a világ valószínűleg legzseniálisabb ügyvédnőjével. Persze, ez is a véletlen műve volt. Legyen elég annyi, hogy hálás vagyok, mert van néhány tiszta érzésű, tájékozott barátom! Végül be lett perelve az ex-főnököm, aki – ismerve saját korlátait – ettől annyira berezelt, hogy rögtön peren kívüli egyezséget kötött, rehabilitálták a munkaszerződésemet, szóval újra igényt tarthatok minden támogatásra.

Megérte? Az egész tortúra 2 hónapot vett el tőlem és a lányomtól, aminek a következménye valószínűleg megtéríthetetlen. A stressz és az állandó rohangálás megtette negatív hatását mindkettőnk szervezetére. Nem adtam fel, bár közel álltam hozzá nem egyszer, de nem hagytam annyiban! Volt eredménye, ugyanis érvényt nyert az igazság, most pedig itt az ideje megnyugodni és a hátralévő időben kizárólag egymásra koncentrálni.

Nem kívánom senkinek, hogy ezt az utat végigjárja, de ha mégis valaki hasonlóan rögös ösvényen botorkál, csak azt tudom neki tanácsolni, hogy ne hagyja magát, ha már elindult egy jó irányba, ne forduljon vissza! Még akkor sem, ha úgy érzi, már nem megy le több trutyi a lefolyón!