Kórházszag

4. nap

-az a bizonyos hétfő-

A mai ultrahang után végül a továbbiakról: kétségtelenül III. stádiumba (nincs IV.) lépett a meszesedésem, így lényegében funkcióját vesztetten pang a szervezetemben és éppen csak oxigént képes a magzat felé továbbítani. Kimondták az ítéletet: a baba érdekében a hét második felében császármetszéssel befejezik a terhességemet, továbbá a következő 2 napban 12 óránként szteroid injekciókat kapok a szebbik felembe, ezzel igyekeznek felkészíteni a pici tüdejét a kinti életre.

Magát az operációt egyelőre nem tudom, ki fogja végezni, de 1 kivételével az összesben megbízom.

A 421-beli lakótársam eléggé a szívemhez nőtt, viszont sajnos (ugyanakkor szerencsénkre is) szétköltöztettek minket. Helyhiány miatt végül alapítványi szobákba kerültünk, csak nem ugyanabba. Ha már a mikró és a saját fürdőszoba VIP-nek számít, akkor mi nagyon jól jártunk! Viccen kívül siralmas, ha ennek kell örülni, de mindkettőnk komfortérzete hálásan kielégült aznap. Az egyetlen bánatom az volt, hogy ez a szerencsés fordulat új szobatársat hozott mindkettőnknek.
Új (sors)társam pedig mindössze 3 napja anyuka és az ő kislánya is korábban érkezett a kelleténél. 2 óra alatt lezavarta a szülést és csak pislogok, hogy mekkora lélekerővel tesz meg mindent a babájáért. Napjában 8-szor rohan le a koraszülött osztályra, hogy a picivel lehessen. Időre megy, etet, szeret, érez, aztán jön vissza és mesél: holnap talán lekötik az infúzióról.

Holnapután tényleg anya leszek! Az életem jelenlegi formája itt véget ér és egy egészen új következik. Eddig is foglalkoztatott a gondolat, amely szerint a várandósság végén minimum két ember születik: baba és édesanya. Változni fog a személyiségem és megijeszt a tény, hogy még idegen a leendő-új énem. Elszúrtam már kismillió dolgot, de most nagyon nem szeretnék kudarcot vallani. Készen kell állnom arra, hogy elengedjem azt, aki vagyok és befogadjam azt, akivé válni fogok. Valakinek az anyukája leszek, aki teljes mértékben rám lesz utalva, ez óriási felelősség és legalább ugyanakkora megtiszteltetés is. Valóban alkalmas vagyok minderre? Nem tudom, de hinnem kell benne, mert ez a kis lélek itt a pocakomban valamiért engem szemelt ki erre a feladatra. Ő akkor úgy gondolta, menni fog, tehát nekem bíznom kell a döntésében: menni fog!

5. nap

Tanulság: az alapítványi szobákba nem hajnali 5-kor jönnek takarítani.
Tegnap egy ikerszülés császármetszésének rémtörténetéről és a pöffeszkedő, bunkó orvosokról hallgattunk beszámolót a 424-es lakójától. Kár volt. Kb. 30 keserves percen át „szórakoztatott”, miközben a volt szobatársammal igyekeztünk tartani egymásban a lelket.
Ha lehet egy jó tanácsom: hasonló cipőben járva se halljátok meg mások tragédiáit, mert az csak szorongást szül, a félelem pedig haszontalan kísérő! A műtőszobában ezekre a sztorikra és a bénító félelemre lesz a legkevésbé szükségetek. Bátorság és bizalom! Ha a helyzeten már úgysem lehet változtatni, akkor ebből kell kihozni a maximumot!

A reggeli viziten felpörögtek a dolgok, ismét túl vagyok egy rakat vizsgálaton és a helyzet a következő: holnap délelőtt műtenek. Örülök, hogy nem húzzák tovább, idegtépő és rizikós ez a várakozás. A fájások is egyre gyakoribbak és erősebbek, még a szülésznő is megjegyezte, hogy a gyerek is komolyan veszi, hogy ki akarják szedni belőlem.

Nem mellesleg rezidens orvos kése alá akartak fektetni, ráadásul az egyetlen olyan doki asszisztált volna mindehhez, akinek másfél hét alatt csak az un-szimpátiámat sikerült elnyernie. Végül megkértem illedelmesen a főorvos urat, hogy tegye szabaddá a holnap délelőttjét, mert én nélküle nem mászom fel a műtőasztalra. 2 telefon után beadta a derekát. Akár gyávaság, akár nem, de ne egy rezidens szedje ki belőlem az első gyermekemet… ez a doktorosdi most nem csak rólam szól.

6. nap

Lassan a nap is felkel, én már órák óta fent vagyok. Számolom a perceket, nincs sok hátra és megnézhetem, sőt kézbe vehetem a kislányomat. Erre az érzésre és a várakozásra szinte lehetetlen megfelelő jelzőt találni, a találkozás pillanatát pedig egyelőre elképzelni sem tudom. Az tartja bennem a lelket, hogy nem leszek egyedül a műtőben, együtt csináljuk végig apával, aki a kezdeti ódzkodás után végül mégis úgy döntött, hogy látni akarja a lánya születését. Ma este már hárman leszünk, amire hihetetlenül büszke vagyok. A sokévnyi öröm, feszkó és útkeresés végén egymás kezét fogva vágunk neki egy új életnek. Vajon milyen lesz a túloldal?? Bátorság!