Zárójelentés: anya lettem!

Hogyan történt? Valahol a műtőasztal és a kórházi ágy közötti úton leszakadt az énem egy darabkája és az édesanyák legelső, ólomnehéz könnycseppjébe sűrítve távozott belőlem. Forró volt, égette az arcomat, ahogy végiggördült, aztán nyomtalanul eltűnt. Elköszöntünk egymástól, búcsúzóul pedig itt hagyott nekem egy gyönyörűséges kislányt.

A születés a természet egyik alaptörvénye. Egyfajta szentháromság: születünk, élünk és meghalunk. De mi a helyzet a szüléssel, az élet csodájával? Azzal a bizonyos tudattal, hogy „idő van, elindult a gyerek kifelé”, a vajúdás fájdalmával, az anya és a gyermek összehangolt küzdelmével, a mindent elsöprő érzéssel, amikor először hallja sírni? Anya lettem, de ebben a csodában mégsem részesülhettem. Amit viszont átéltem – akármilyen drasztikusan hangzik- az számomra nem jelent szülést.

Ez a történet úgy kezdődött, hogy két lelket idő előtt szétválasztottak. Abba a bizonyos szűk keresztmetszetbe tartozom, amelyben kénytelenek vagyunk mi emberek belenyúlni a természet dolgába, hogy az végül valódi csoda lehessen. A szülés az anyák kiváltsága, a születés pedig mindenkié. Mi van akkor, ha anyaként valaki mégsem tud a természet törvényeihez mérten életet adni a gyermekének? Amikor be kell avatkozni a szülés szentségébe a születendő lélek érdekében? Tisztában vagyok a miértekkel, a helyzet orvosi szükségével, a nem vállalt lehetséges kockázatokkal és a többi okossággal, viszont ezek a tények csak a racionális feldolgozásban segítenek. Arról vajon miért nem beszélnek a kismamáknak, hogy egy nem természetes szülés milyen lelki felkészülést igényel? Mert higgyétek el, a programozott császármetszés nem „csak egy rutin beavatkozás”.

Az operációt megelőző este úgy próbáltam elaludni, hogy tudtam, másnap délelőtt 9 órakor találkozni fogok azzal a valakivel, aki hosszú hónapok óta bennem növekedett. Persze, a szememet sem tudtam lecsukni. Kora reggel kopogtatott a kórházi szoba ajtaján a szülésznőm, együtt besétáltunk a szülőszobára és ő előkészített a műtétre. Emberi volt, kedves és profi, pedig csak két éve végzett az egyetemen. Másfél órát vártunk így a műtő előtt, én remegtem, mint a kocsonya és próbáltam összeszedni minden bátorságomat, hogy ne ájuljak el mielőtt felvágnak. Az aneszteziológus vázolta az operáció menetét, majd beadta a gerincérzéstelenítőt, én meg deréktól lefelé lebénultam és eldőltem, mint egy zsák. Ezután jött az orvosi team és az apuka, aki igyekezett tartani bennem a lelket.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire másszak bele a mesélésbe, és arra jutottam, ha nem írnám le őszintén, hogy mit éreztem, semmit sem érne ez az írás. Nem akarok rossz tapasztalatokba ragadni vagy ilyesmit továbbadni, már csak azért sem, mert néhány héttel ezelőtt azt írtam, hogy ne figyeljetek oda a károgó varjakra. Szóval az igazság: az orvosoktól a műtős fiúkig, a csapat minden tagja szakmailag és emberileg is maximálisan teljesített. A traumát számomra az okozta, hogy mivel végig észnél voltam, a fájdalmon kívül mindent éreztem. Azt is, ahogy felnyitottak és azt is, ahogy húztak-vontak a műtőasztalon, mert hát mégiscsak egy gyereket kellett belőlem kiszedni. Volt egy kritikus pont, amikor tényleg azt hittem, hogy elveszítem a valóságot és ez volt az a pont, amikor szó szerint szétszakítottak minket. Borzalmas és természetellenes érzés volt, azt sem hallottam, amikor felsírt. A következő, amire emlékszem, hogy az apuka odahozta, megnézhettem, köszönhettem neki, aztán ismét elvitték. Amíg engem bestoppoltak, a babát nagyjából lemosdatták, megmérték, és még a műtőben közölték: épphogy elérte a súlyhatárt, így nem kerül a koraszülött osztályra. Nem tudom merre járhattam, de azt nagy túlzás lenne kijelenteni, hogy képben voltam. Az rémlik, hogy nem hagytak magamra, amíg a kispapa babázott, az aneszteziológus leült a fejem mellé és mindenféléről beszélni kezdett, fogalmam sem volt a témáról, de hálás voltam, hogy valaki szólt hozzám. Rögtön, ahogy kitoltak a műtőből, behozták a picit és végre felfogtam, hogy anya lettem.
Pár nappal később még a kórházban röviden elbeszélgettünk az orvosommal. Nem akarta a műtét előtt forszírozni a dolgot ilyen nyíltan, de végül kibökte, hogy ha nem fejezték volna be 37 hét után a terhességemet, akkor 95% eséllyel tragédia lett volna a történet vége. Nem hiszem, hogy le lehet írni szavakkal, milyen volt ezt hallani és tudomásul venni. Egy a lényeg, a legrosszabbat elkerültük.

Mindezek ellenére egy kicsit sem érzem úgy, hogy világra hoztam a gyermekemet és ez mérhetetlenül elszomorít. Azt érzem egyedül, hogy túl korán szakítottak szét minket. Most, amikor ezeket a sorokat írom, még mindig egy testben kellene lennünk. De tudom, hogy  megmentették és csak ez az egy dolog számít, ez vigasztal akkor is, amikor éjszaka felriadok és azt képzelem, hogy még mindig a műtőasztalon vagyok.

A szülésre készülni kell. A spontán verzióra és a császármetszésre egyaránt. A fájdalomra, vagy a fizikai megterhelésre éppúgy, mint annak lelki vonzatára, hogy egy testből hirtelen kettő lesz. Akkor is, ha csak fekszel leszíjazva és más végzi a melós részét, meg akkor is, ha emberfeletti képességeidre szert téve ténylegesen te adsz életet valakinek.
Aki anyává lesz, az csendesedjen el, figyeljen befelé és tudatosítsa magában, hogy az élet csodájának egy szeletét hamarosan ő is magáénak tudhatja. Anyává nem a műtőasztalon, vagy a szülőszobában válunk, hanem egészen mélyen legbelül, amikor két lélek végül találkozik és életre szóló szövetséget köt egymással.