anyanapló

Ma délelőtt volt egy szusszanatnyi időm, amikor beleakadt a kezem egy noteszbe és kényszeresen írni kezdtem: „tévedtem”. Igazából ez a harmadik ilyen nekirugaszkodásom, amit hasonlóan negatív felütéssel indítok, de valamiért egyik gondolatmenetnek sem jutottam a végére.

Néha becsúszik egy-egy malőr az anyalétbe, így elég nagyképű lenne olyat állítani, hogy nem szoktam tévedni. De mégis hol a ráció abban, hogy sokadjára sül belém egy visszatérő gondolat?

Volt néhány kőkemény pillanat, amikor komolyan közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Nem megy. Tévedtem. Miben? Abban biztosan, hogy elhittem, a méltán híres anyai szupererő is a gyerekkel együtt érkezik, meg abban is, hogy tényleg azt képzeltem, nincsenek korlátaim. Sajnos vannak.

(tovább…)

Csecsemővel a hóna alatt mindenki maga dönti el mennyire képes túllátni a szaros pelenkákon meg a gyerekszobán, de ha már az élet periférikus látással áldott meg, hülye lennék nem szétnézni. Egyszer a lányom is ráeszmél majd a világra, és hamarabb jön el ez a pillanat, mint gondolnám.

Mit látok? Őszintén?

Gyűlöletet, agressziót, ostobaságot, egymás alázását és sárba tiprását. Elolvasom a híreket és ömlik a baromság mindenhonnan. Kiteszem a lábamat, a sarkon telibe talál a bazikék uszító propaganda, amit nem mellesleg akaratom ellenére az én adóforintjaimból finanszíroztak. Megy az anyázás a határon, a keletiben, a nyugatiban, lent az aluljáróban, fent a fészbukon, a péknél meg a gyerekorvosnál. Mindenki utál mindenkit és ez államilag elfogadott, teljesen normális, sőt, szükséges lelkiállapot. (tovább…)