Csecsemővel a hóna alatt mindenki maga dönti el mennyire képes túllátni a szaros pelenkákon meg a gyerekszobán, de ha már az élet periférikus látással áldott meg, hülye lennék nem szétnézni. Egyszer a lányom is ráeszmél majd a világra, és hamarabb jön el ez a pillanat, mint gondolnám.
Mit látok? Őszintén?
Gyűlöletet, agressziót, ostobaságot, egymás alázását és sárba tiprását. Elolvasom a híreket és ömlik a baromság mindenhonnan. Kiteszem a lábamat, a sarkon telibe talál a bazikék uszító propaganda, amit nem mellesleg akaratom ellenére az én adóforintjaimból finanszíroztak. Megy az anyázás a határon, a keletiben, a nyugatiban, lent az aluljáróban, fent a fészbukon, a péknél meg a gyerekorvosnál. Mindenki utál mindenkit és ez államilag elfogadott, teljesen normális, sőt, szükséges lelkiállapot.
Na és mit látok még?
Hazudozást kicsiben és nagyban egyaránt. Hazudnak a faszimnak, anyámnak, a szomszédnak, a barátaimnak, hazudnak neked és nekem is. Ki ebben, ki abban hazudik, és az a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy senki sem érzi szarul magát emiatt. Maximum átverve. Az meg ugye kit érdekel?
70 évvel a második világháború után ismét naponta hallani a ’náci’ kifejezést. Európa kellős közepén emberek ugranak egymásnak azért, mert az egyiknek sötétebb a bőre, a másiknak meg más az istene. Utáljuk egymást reggeltől estig és gyomorgörccsel indul dolgozni a magyarok azon iksz százaléka, amelyiknek még van munkahelye. Diszkriminálnak lépten-nyomon: ha gyereked van, már nem számítasz teljes értékű munkatársnak, inkább kirúgnak. Ha fél füledre süket vagy, akkor már egyből hülye is vagy. Ha meleg vagy, ne menj ki az utcára, mert „az ilyesmi nem oda való”. Utálva vagy. Ha cigány vagy, azért. Ha zsidó vagy, azért, ha muzulmán vagy, akkor meg azért. Tökmindegy mi vagy, széles a paletta.
Valóban nem vagyunk egyformák, én festem a hajam, te meg nem. Én ateista vagyok, te meg hívő, mégis mindkettőnknek van ilyen-olyan bűne, mégis mindketten emberek vagyunk és kötelességünk nem hátba szúrni egymást. Miért olyan bonyolult ez?
Az Ember, igen, a nagybetűs, piedesztálra emelt EMBER megkülönböztette magát az állattól, mert neki gondolatai és érzései volnának. Akkor feltenném a kérdést: hol a fészkes bús fenében van az a hűdenagy emberi empátia, amikor látod, hogy az egyik embertársad megfáradva, legyengülve, összetörve, a halál elől menekülve segítséget kér tőled? Hol hagyod emberi mivoltodat, amikor szemrebbenés nélkül még bele is rúgsz a földön fekvőbe?? Magasabb rendű élőlénynek tartod magad, pedig a legvadabb ragadozó állat sem támad rá a megnyomorított, gyengébb fajtársaira. Ha a szomszéd kutyája is képes az erőviszonyokat felmérni egy kistestű vakarékkal szemben, akkor mi emberek miért nem?
Postára indultam a gyerekkel és pár utcányira két agymosott 70-80 körüli néni egymásnak károgott fennhangon arról, hogy mit és hogyan érdemelnek a sötét bőrű ádáz mocskok, akik ellepik az országunkat. Megállt bennem a vér, mert belegondoltam, ezek az asszonyok még látták milyen egy értelmetlen ideológia nevében szétbombázott, lerombolt ország, mégsem tanultak belőle semmit. Pedig feltételezem, nem lehetett egyszerű a világháború után gyereknek lenni.
Hazafelé a kegyelemdöfést is megkaptam:
Tessék elképzelni a tipikus vihar utáni káoszt a fővárosi tömegközlekedésben! Elsétáltam egy jól megduzzadt csoport mellett, akik az éppen érkező trolira vártak. Az ajtók kinyíltak és a megtépázott, ázott emberek elkezdtek felnyomulni rá, köztük egy járókeretes, végtelenül ráncos, hajlott anyókával, aki elhaló hangon próbálta megtudni a többiektől, hogy az említett járat milyen útvonalon halad. Egyetlen ember vette a fáradtságot, hogy észrevegye a nénit és felsegítse, a gond csak az volt vele, hogy nem tudott magyarul, mert fekete volt. Végül, ha jól láttam a sofőrtől kapott útbaigazítást a nénike.
Tudod, az emberi természet abban mutatkozik meg a legjobban, ahogyan a gyengékkel bánunk.
Most komolyan őket kell ennyire utálni?
Nézem a lányomat, a szőnyegen kalimpál és próbálja felfogni maga körül a szűk kis világát. Ártatlan, mosolyog mindenkire. Hagyjam, hogy ezt megtörjék? Mit fog gondolni felnőttként a világról, ha már egészen pici korában azt látja, amit most én? Számára ez lesz a normális? Milyen embereket nevel így ki magából ez a nagy magyar nemzeti eszme? Jobban féltem az elhülyített átlagember rosszindulatú és ostoba viselkedésétől, mint bármi mástól.
Nem vagyok hajlandó egy olyan országban élni és gyereket nevelni, ahol mindennapos dolog leköpni valakit a nemi hovatartozása miatt, vagy gyűlölni az eltérő vallási nézeteiért.
Ez a hazám, az otthonom, az anyanyelvem. Magyarul beszélek és írok, ezzel keresem a kenyerem, mégis feladnám az egészet, egy békésebb, intelligensebb, be- és elfogadóbb társadalomért egy idegen országban, ahol a gyerekemet szeretni tanítják az iskolában és nem pedig gyűlölni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: