Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára időm arra, hogy kezembe vegyem a klaviatúrát és kifésüljem a gondolataimat. Elöljáróban: az egykori pöttöm újszülött mára igazi fékezhetetlen hurrikánná változott.
Őnaccsága bizony hírből sem ismeri a „ne csináld” fogalmát és annak bármilyen szinonimáját, így az első dackorszak hajnalán, a nap túlnyomó része birkózásról és ösztönszerű gyerekmentésről szól.
Ha éppen a virágcserépben látja meg az univerzum minden játszóterének legizgalmasabb homokozóját, akkor nem meglepő módon kilapátolja gyökerestől. Emellett természetesen rutinszerűen lepakol, kipakol, átpakol és eltűntet dolgokat, amelyeket (kis szerencsével) hetekkel később megtalálok a lakás legindokolatlanabb szegleteiben.
Visszaemlékezve röhöghetnékem támad, mekkora öröm volt a várva várt első néhány lépés, majd két héttel később már biztos lábakon rohanva a kisasszony rögtön elfelejtette velem az 5 perc nyugalom minden illúzióját.
Pillanatok alatt helyből hátraszaltót produkál a tüskés bokorba, vagy akár Indiana Jones módjára képes sértetlenül átrohanni a lengő hinták között. Ha veszélyt szimatolok – legyen az akár bent a lakásban, vagy kint a szabadban – a kölök kötelességének érzi, hogy kizárólag abban a kevésbé preferált zónában találja fel magát.
Nem igazán lehet mit tenni, így van kódolva az agyuk, és ha kicsúszna a számon egy „nem szabad”, akkor nemes egyszerűséggel kiröhög és máris az ellenkezőjét csinálja. Viccen kívül, ha a délutáni alvásidőt véletlenül kihasználnám és masszív zombulás helyett valami hasznosabbal tölteném, számomra rejtélyes okból biztos, hogy pont akkor fog felkelni és kiborulni valamin, ezzel szabotálva minden egyéb elfoglaltságomat. Ha anya terveinek meghiúsításáról van szó, a totyogók hatodik érzéke vitathatatlan és ezt akár tudományosan is hajlandó vagyok alátámasztani.
Olyan érzés szabályok közé szorítani egy másfél évest, mintha cirkuszi artistaként próbálnál helyt állni 30 méter magasban, védőháló nélkül. Ha fél percre lankad a figyelmed, máris búcsút inthetsz a következetességnek.
Vannak ilyen és olyan nevelési módszerek, amelyekkel érdemes próbálkozni, de eddigi tapasztalataim szerint tökéletes recept nem létezik. Ha nem akarod az életedet a feje tetejére állítani, akkor tudnod kell, mi az, amiben engedhetsz és mi az, amihez szikla szilárdan ragaszkodnod kell. A világot minden porcikájával megismerni és befogadni akaró gyermeki lélek tudásvágyát anyaként kötelesek vagyunk kielégíteni. Igen, meg kell tanítani okosan esni, hogy magától letegye a tenyerét és ne boruljon fejre, engedni kell kézen fogva egyensúlyozni a homokozó padkáján, és ha minden figyelmeztetés ellenére is a konyhaszekrény ki-be nyitogatását találja a legszórakoztatóbbnak, nem kell kétségbe esni, miután odacsípi az ujját, magától át fogja értékelni a helyzetet.
Természetesen a konnektorba nyúlkálás, a székre mászás, az utcán rohangálás és a késő esti randalírozás az TABU. Akkor is, ha hiszti van, sőt még akkor is, ha nagyközönség előtt visítva, tengeri csillag alakzatba merevedve fejezi ki nemtetszését.
Ilyenkor bármennyire is szeretnél hirtelen szublimálni a tetthelyről, a sokat látott idős nénik nosztalgikus mosolya majd erőt ad a folytatáshoz!
Az anyaság egyik kétségtelenül hasznos velejárója, hogy a leghúzósabb helyzetekben is megtanulsz rezzenéstelen arccal rommá izzadni és akármilyen artikulálatlan üvöltés kíséretében is képes vagy rendíthetetlen női büszkeséggel bevásárolni a tömött szupermarketben. Legyünk hálásak érte!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: