2 itthon töltött évvel a hátam mögött most úgy pislogok a lányom bölcsődei jelentkezési lapjára, mintha minimum az NSA nemzetbiztonsági átvilágító eljárásának egyik szakaszára készülnék.
Nem vicc, a bölcsődében nincs kecmec!
Azon felül, hogy már a lakóhely-lakcímkártya közötti eltérés is komoly fejtörést okoz a hozzáértő bürokráciának, a munkahely témáról már inkább nem is beszélnék.
De, mégis. Mert beszélni kell róla.
Nem elég, ha csak úgy szimplán van, arról külön a munkáltatónak is nyilatkoznia kell, hogy márpedig téged igenis újra foglalkoztat, dátum szerint itt és itt. (Meg úgy egyébként nyilatkoznod kell arról is, hogy egy nap várhatóan hányszor mész pisilni, milyen gyakran fújsz orrot, stb., de ez legyen most mellékes.) Tegyük fel, hogy előre lezongorázol mindenkivel mindent, még akkor is hónapok kellenek, amíg az egész történet átfolyik a rendszeren és a választott X számú intézmények egyikébe ténylegesen felvételt is nyer a porontyod.
Nem feltétlenül ragoznám tovább, tökjóbuli… ajánlom minden vállalkozó szellemű, kötélidegzetű anyukának, aki otthon nem fárad el kellőképp.
A parádésabb eleme a sztorinak maga a munkaviszony kérdése, amire bizony szükség van.
Igen, és itt most elő lehet jönni a kőkori szöveggel, hogy a gyereknek 3 éves koráig az anyja mellett van a helye, anyának meg ugye, a tűzhely mellett. Hogyne.
Szerintem lépjünk egy nagyot, és ezt az egész dilemmát nemes egyszerűséggel csak ugorjuk át. Nem részletezem bővebben, hogy a gyereknek is van igénye a társaságra, mert anya feje egy idő után már „unalmas”. Ezen felül, aki ismer, az tudja, hogy nem az a típusú némber vagyok, aki 5 percnél tovább is képes a valogán maradni. Nos, nem meglepő, de a lányom sem ez a típus.
Összegezve: a bölcsi-dolog kölcsönösen jövedelmező lenne mindkettőnk számára.
Az elképzelés eddig szép és jó, csak itt belép a képbe a leendő Boss, vele együtt pedig a kisgyermekes anyák stigmája is. Nem titok, ha leírom, hogy számos – egyébként sikeres – álláspályázat visszautasításának oka maga a gyerek léte.
Hiába patent az önéletrajzod, hiába van meg a szükséges tapasztalatod, hiába az is, ha közben gyerek mellett továbbképzed magad, egy 2 évessel a hónod alatt gyakorlatilag halálra vagy ítélve az álláspiacon.
Miért? Mert az a kis kölök bizony azzal fogja kezdeni a bölcsit, hogy az összes gyerekbetegséget sorban benyalja, mert anya nem lesz hajlandó heti 5 napot INGYEN túlórázni, mert a gyerekért időre kell menni, mert anyát nem lehet este 10-kor random ugrasztani, hogy „ASAP”, mert anya vérét más is szívja… és még sorolhatnám.
Dolgoztam olyan cégnél is, ahol sunyiban a helyemre kerestek embert és a gyerekes jelentkezőket még csak meg sem hallgatták. Nem volt szóbeli indok, kifogás, magyarázat, csak egyszerűen NEM és kész. Felesleges meglepődni, kis hazánkban egy ideje már így mennek a dolgok.
Az igazán nagy kérdés az, hogy mit kezdesz ezzel az elb@szott helyzettel, illetve az, hogy mennyire vagy trükkös a macska-egér játékban. Mennyit „illik” elárulni a családi állapotról egy CV-ben és mikor ésszerűbb ezt a részt kihagyni? Mikor dől el minden a személyes találkozón és mikor kukáznak ki már látatlanban? Milyen területen és mekkora cégnél mérvadó ez a nem aprócska infó magunkról? Nemtom. Beszéljetek egy HR-essel!
Voltam már lojális, kötelességtudó és lelkiismeretes, nem mindig érte meg, ha kiálltam magamért nagy pofával, az még annyira sem érte meg, szóval megyek a saját fejem után és tükröt mutatok: annyit adok magamból egy cégért, amennyit vissza is kapok.
Tudom, bődületesen naiv gondolat, de valahol még talán létezik az a munkahely, ahol a Főnök tisztában van vele, hogy az emberei nélkül sehol sem lenne. Ahol a „home office” fogalma nem az ördögtől való, ahol a hipszter-szemüveg mellett a hozzáértés is számít és ahol az elvárásokért cserébe nemcsak „ingyenkávé” meg „jó csapat” jár, hanem a tisztelet és a normális fizetés is alapjuttatás.
Aztán majd a kezem szépen belelóg a bilibe, ki tudja?
Láttam már mintapéldát jóra és a legrosszabbra is, hogy mennyit tanultam belőlük, az majd idővel elválik. Egy biztos, kedves ügyvezetőkéim: irtózzatok nyugodtan a dolgozó kisgyerekes anyukáktól. Lehet, hogy jó nektek így is, viszont teljesen mindegy hányszor csapjátok ránk az ajtót, vagy a telefont, mi újra el fogjuk küldeni azt az e-mailt, újra be fogunk kopogni és újra tárcsázni fogunk, mert hó végén üres a hűtő, kérik a lakbért és a gyereknek pelenka sem ártana. Szóval a hétköznapok súlya néha vérfagyasztó és vagyunk néhányan, akik nem engedhetjük meg magunknak, hogy más húzza le a kártyát helyettünk. A viszon’látásra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: