Ennyi telt el az utolsó bejegyzésem óta.
Tudjátok, hogy mit csináltam eddig? Túléltem. Egyrészt túléltem az elmúlt három évet, másrészt elnémultam. Nem írhattam igazat, ezért inkább nem írtam semmit.
Három évvel ezelőtt megértettem, hogy az akkori jelenemről nem írhatok következmények nélkül, nem lehetek húsbavágóan őszinte, nem mondhatom el, hogy mennyire fáj. Mennyire felőröl és kimerít abban a típusú „családban” létezni, amelyikben te vagy a nő, az anya, a kenyérkereső, a megoldóember, a házvezetőnő, a szakács, a játszótárs, a pszichológus és még tudja a franc, hogy micsoda. Egyszemélyes ellátó- és szórakoztató központ. Csináltam, amíg hittem benne, hogy egyszer majd megtérül minden. De nem volt benne köszönet, nem volt értékelve az erőfeszítés, csak elvárások voltak, meg úgy egyébként le se volt sz@rva, hogy nekem meddig terjednek a határaim. Természetes volt, hogy én adok mindenkinek magamból kisebb-nagyobb szeleteket, majd megoldok mindent és betöltöm az összes szerepet otthon, egyedül. Mert igazából nagyon egyedül voltam hagyva a lekvárban.
Aztán alapos megviselődésem kellős közepén egy reggel arra ébredtem, hogy láthatatlan vagyok. Mint Gregor Samsa, csak én nem féreggé változtam, hanem elkezdtem szublimálni. Nem funkcionálisan szűntem meg, hanem legbelül lettem láthatatlan. Egyszerűen elfogytam lelkileg.
Az ilyesmi eléggé hatékonyan képes pofánverni és kijózanítani az embert, hogy elgondolkozzon azon, hogyan akarja folytatni, merre tart, ki tart vele és kinek jó az?
Akik közelről ismerték az akkori helyzetemet, nem értették, miért nem szállok ki belőle és mikor látom be végre, hogy az egész életem rá fog menni erre, ha nem lépek. Azoknak most azt üzenem 3 év távlatából, hogy azért, mert az ember nehezen adja fel azt, amiben hisz. Aztán amikor már eléggé fáj ahhoz, hogy elgondolkozzon rajta, akkor jobb esetben lép, rosszabb esetben pedig a homokba dugja a fejét és csendben belehal.
Én erőt vettem magamon, elfogadtam, hogy eljött a pillanat, amikor meg kell hozni a döntést, vállalni kell a felelősséget és a következményeket. Felesleges részletezni és a sztori szempontjából sem lényeges, hogy mik voltak azok a sarokpontok a gyermekem apjával való kapcsolatomban, amik ebbe az irányba tereltek minket, legyen elég annyi, hogy hosszú volt az út a háborúig, ahová közösen jutottunk.
Az elmúlt három évből egy azzal telt, hogy próbáltam összeragasztani az önbecsülésem darabkáit, újraterveztem és ízlelgettem a döntést, amit legbelül már meghoztam, további kettő pedig a megvalósítással és a stabilitás vértizzadós megteremtésével. Tanultam, pályát és munkahelyet váltottam, háromszor is költöztem, és emellett legjobb tudásom szerint nevelem a lányomat, aki megtanított arra, hogy minden hegyet meg lehet mászni, csak akarat és kitartás kérdése. Őszintén szólva nem néztem volna ki magamból, hogy saját erőből idáig jutok.
Megbántam-e valaha, hogy kiszálltam a látszat családból? Soha! Még akkor sem, amikor a kimerültségtől és a még rám váró feladatoktól a WC-n sírva könyörögtem a Gondviselésnek némi tartalék energiáért, amivel kihúzom a hétvégéig. Voltak és most is vannak kemény körök, de eddig lefutottam mindet. Amikor a saját bőrödet viszed a vásárra, megtanulod, hogy nincs védőháló, muszáj alkalmazkodnod az aktuális helyzethez és adott pillanatban, adott feltételekkel, a jelenben élve kell megtenni mindent, amit csak lehet. Mindeközben kurv@nehéz nem megőrülni, de igazából idő sincs ilyesmire. Haladni kell lépésről lépésre, és nagyon kell tudni, hogy merre van arccal előre. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy az elmúlt három évben annyit tanultam az élettől, mint más egy évtized alatt és hozzá kell tennem azt is, hogy megérte.
Néhányan nem értik, miért vagyok szikla, miért engedem el akár egyik napról a másikra az ismeretségeket, vagy a korábbi barátságokat. Elárulom. Azért, mert rohadtul megtanultam elengedni, ahogy azt is megtanultam, hogy csak olyan embereknek szabad időt, figyelmet és bizalmat szavazni, akik kölcsönösen annyit adnak, amennyit tőlem is elvárnak. A kifogás, az önzés és a másikra mutogatás nem fér bele. Az emberek nem bírják, ha felelősségre vonják őket, és általában már egyből itt a számonkérésnél kerül képbe az elengedés is. A legtöbben valamiféle hallgatólagos egyezségnek képzelik azt, hogy a hibákról nem beszélünk, mert az kellemetlen. Én ezzel nem tudok azonosulni, és ami ezt a mentalitást illeti, az utóbbi bő fél évben eléggé megcsappant a vélt, vagy valós barátságaim száma. Srácok, én nem haragszom, csak máshogy vagyok bekötve és ehhez viszont ragaszkodom.
Szóval ez a kaktusz-lét megtanított az egyedüllétre. Az önvizsgálatra, amire állandóan szükség van, az őszinteségre, ami baromi sok felesleges körtől megkímél és az önbecsülésre is, ami megakadályozza, hogy a jövőre vonatkozóan vállalhatatlanul sz@r döntéseket hozzak. Tisztában vagyok azzal is, hogy mekkora falakat húztam fel magam köré, de most még biztonságban érzem magam közöttük és ez fontos. Majd ha eljön az ideje, akkor előmászom az elefántcsonttoronyból. Kérlek titeket, ezt tartsátok tiszteletben és akkor talán még írni is fogok… 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: