anyanapló

Ennyi telt el az utolsó bejegyzésem óta.
Tudjátok, hogy mit csináltam eddig? Túléltem. Egyrészt túléltem az elmúlt három évet, másrészt elnémultam. Nem írhattam igazat, ezért inkább nem írtam semmit.
(tovább…)

2 itthon töltött évvel a hátam mögött most úgy pislogok a lányom bölcsődei jelentkezési lapjára, mintha minimum az NSA nemzetbiztonsági átvilágító eljárásának egyik szakaszára készülnék.
Nem vicc, a bölcsődében nincs kecmec! (tovább…)

Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára időm arra, hogy kezembe vegyem a klaviatúrát és kifésüljem a gondolataimat. Elöljáróban: az egykori pöttöm újszülött mára igazi fékezhetetlen hurrikánná változott. (tovább…)

Ma délelőtt volt egy szusszanatnyi időm, amikor beleakadt a kezem egy noteszbe és kényszeresen írni kezdtem: „tévedtem”. Igazából ez a harmadik ilyen nekirugaszkodásom, amit hasonlóan negatív felütéssel indítok, de valamiért egyik gondolatmenetnek sem jutottam a végére.

Néha becsúszik egy-egy malőr az anyalétbe, így elég nagyképű lenne olyat állítani, hogy nem szoktam tévedni. De mégis hol a ráció abban, hogy sokadjára sül belém egy visszatérő gondolat?

Volt néhány kőkemény pillanat, amikor komolyan közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Nem megy. Tévedtem. Miben? Abban biztosan, hogy elhittem, a méltán híres anyai szupererő is a gyerekkel együtt érkezik, meg abban is, hogy tényleg azt képzeltem, nincsenek korlátaim. Sajnos vannak.

(tovább…)

Csecsemővel a hóna alatt mindenki maga dönti el mennyire képes túllátni a szaros pelenkákon meg a gyerekszobán, de ha már az élet periférikus látással áldott meg, hülye lennék nem szétnézni. Egyszer a lányom is ráeszmél majd a világra, és hamarabb jön el ez a pillanat, mint gondolnám.

Mit látok? Őszintén?

Gyűlöletet, agressziót, ostobaságot, egymás alázását és sárba tiprását. Elolvasom a híreket és ömlik a baromság mindenhonnan. Kiteszem a lábamat, a sarkon telibe talál a bazikék uszító propaganda, amit nem mellesleg akaratom ellenére az én adóforintjaimból finanszíroztak. Megy az anyázás a határon, a keletiben, a nyugatiban, lent az aluljáróban, fent a fészbukon, a péknél meg a gyerekorvosnál. Mindenki utál mindenkit és ez államilag elfogadott, teljesen normális, sőt, szükséges lelkiállapot. (tovább…)

Persze lehetsz olyan mázlista, akit minimum két nagyszülő, három nagynéni és még egy pár rokon szponzorál, velük kibekkelve a házvezetőnő szerepét, de sajnos nem tartozik mindegyikünk a szerencsésebbje közé. Néhányunknak marad a multifunkcionális üzemmód és a túlélés. Mondhatnám, ez a Szuperhős Akadémia. Ha sikerül minden feladatot hiánytalanul teljesíteni, miközben egy ötvenakárhány centis böfigépezet próbálja a legnagyobb ártatlansággal lépten-nyomon szabotálni a napodat, akkor elmondhatod, Clark Kent hozzád képest csak egy kispályás gombfocista.

(tovább…)

Eltelt jó néhány hét az utolsó bejegyzés óta és eközben próbáltam (több-kevesebb sikerrel) nem megfulladni itthon a négy fal között. Nem fogok kamuposztot írni, aki babázás gyanánt bárányfelhőkön szeretne andalogni, annak megköszönöm a látogatást és egyben meg is kérném, legyen kedves itt befejezni az olvasást mielőtt még kedvét szegné a mondandóm.

Egy újszülött anyjaként olyan küldetést vállal az ember, hogy akár ennyi erővel a CIA-nak is dolgozhatna különleges ügynökként. Nem elég a jó teljesítmény, hogy tele legyen a pocak, tiszta legyen a pelus, mosni, főzni, takarítani kell és mindezt jó, ha egyébként imádattal végzed, mert egy rossz hangulatváltás és máris arcodba tolják az instant légvédelmi szirénákat.

(tovább…)

Hogyan történt? Valahol a műtőasztal és a kórházi ágy közötti úton leszakadt az énem egy darabkája és az édesanyák legelső, ólomnehéz könnycseppjébe sűrítve távozott belőlem. Forró volt, égette az arcomat, ahogy végiggördült, aztán nyomtalanul eltűnt. Elköszöntünk egymástól, búcsúzóul pedig itt hagyott nekem egy gyönyörűséges kislányt.

(tovább…)

4. nap

-az a bizonyos hétfő-

A mai ultrahang után végül a továbbiakról: kétségtelenül III. stádiumba (nincs IV.) lépett a meszesedésem, így lényegében funkcióját vesztetten pang a szervezetemben és éppen csak oxigént képes a magzat felé továbbítani. Kimondták az ítéletet: a baba érdekében a hét második felében császármetszéssel befejezik a terhességemet, továbbá a következő 2 napban 12 óránként szteroid injekciókat kapok a szebbik felembe, ezzel igyekeznek felkészíteni a pici tüdejét a kinti életre.

(tovább…)

Amitől tartottam, a lassuló fejlődés és a meszesedő helyzet együttesen egy szorosabb kórházi megfigyelést követelt. A dokik szerint az állapotunk nem aggasztó, de jobb, ha szem előtt vagyok pocakostól-mindenestől, mintha későn vennének észre bármit is.
Tudni kell rólam, hogy eddig még nem volt alkalmam a kórházi életet közelebbről is megtapasztalni, tehát a gatyám kellőképpen tele volt, amikor betegfelvételre került a sor. Nem vagyok anyagilag annyira eleresztve, hogy magánkórházak, vagy VIP szobák extráit élvezzem, szóval maradt a közkórház és a 421-es kórterem, meg a remény, hogy nem lesz semmilyen galiba.

(tovább…)

A rossz érzésekkel általában úgy vagyunk, hogy jobb, ha nem is beszélünk róluk. Pláne, ha az ember lánya éppen gyereket vár, akkor még inkább szeretné a sötét rémtörténeteket elkerülni. Én sem vagyok kivétel, viszont azt sem hagyhatom, hogy mindenféle terhes-mumus bennem tanyázzon, mert félek beszélni róluk, vagy elkergetni őket.

(tovább…)

A gyerekvállalás és a karrier fogalma a magyar valóságban sajnos nehezen hozható közös nevezőre, így a legtöbb esetben roppantul érdemes megfontolni, hogy a munkáltatót mikor avatjuk be a legféltettebb titkunkba.

Ha engem kérdeztek, az első 12 hetet tartsátok nagy becsben és ne engedjétek, hogy illetéktelenek akarva, vagy akaratlanul belerongyoljanak ebbe a szép időszakba. Sajnos egy munkahely sem tökéletes, és ha nagyon keressük, mindenhol találunk egy irigyest, vagy netán rosszakarót. Tovább cifrázva pedig, ha az adott cégnél ráadásul nőuralom van, akkor az még inkább kiélezetté teszi a helyzet. Tényleg nagyon igyekszem megérteni, miért van a nők között ekkora háború a karrier-házasság-gyerek fronton, de asszem én túl naiv vagyok ahhoz, hogy ezt teljességében felfogjam.

(tovább…)

Aki viszont nem teljes menetfelszereléssel és berendezett gyerekszobával várja a pozitív tesztet, annak alaposan fejre fog állni az élete. Minden elismerésem a rutinos, nyugodt és tapasztalt anyukáké, de tény, hogy az első gyerekes versenyzőknél nagyobb arányban fordul elő a parafaktor. Az elején persze ez inkább csak filozofálgatás a világról: bármilyen mélyen rettegünk az élet nagy mumusaitól, ebben az időszakban még a legsötétebb szoba ablakán is besüt a nap. Bevallom, egy ideje én is a négy fal között gubbasztottam, utáltam mindent és mindenkit, bárhogyan kapálóztam, semmi sem akart sikerülni. Aztán közelről szembesültem az anyaság fogalmával és a dolgok elkezdtek csak úgy maguktól működni. Tudtam merre van az előre és mit kell tennem az elkövetkezendő szűk kilenc hónapban. Persze, ne higgye senki, hogy zökkenőmentes volt a kismama üzemmódba való átállás, hazudnék, ha azt írnám, hogy az anyai képességeimet illetően sosem voltak és nem is maradtak bennem kétségek. Aki azt hiszi magáról, hogy felkészült, az kamuzik!

(tovább…)

Hol kezdjem? Mindig az első lépés a legnehezebb.

Őszintén szeretnék írni, a valóságból meríteni és azt kendőzetlenül elétek tárni.
Voltak alaposan elcseszett húzásaim, közel sem vagyok tökéletes, mégis két lábbal állok a földön, a pocakom pedig egyre csak dagad.
Nem vagyok jós, hogy megmondjam milyen szülő leszek, de abban biztos vagyok, hogy jól akarom csinálni.

Azt mondják a nagyokosok, hogy aki erre a világra és ebben az országban gyereket szül, annak komoly baj van a józan ítélőképességével. De akkor egyet áruljátok el nekem: hogyan lehetséges az, hogy az ismerőseim legnagyobb része ebben a szűk egy évben vált, vagy válik szülővé? Mindenkinek elment az esze? Kollektív agysorvadásban szenved a korosztályom? Ugyanmár. Az élet mindig utat talál magának, kár ebbe belekötni.

(tovább…)

Anyanapló: azoknak, akiknél a feje tetejére állt a világ. Kezdőknek, tanácstalanoknak, haladóknak, bizonytalanoknak, profiknak és amatőröknek, önbizalmatlanoknak. Azoknak, akik egyedül úsznak szemben az árral és azoknak is, akiket a családi kör már-már agyontámogat.

Én az elsőt várom, csak egy zöldfülű kismama vagyok, akit valaki anyukájának választott. Nem ígérek semmit, nem osztok tanácsot, gyakran bántóan őszinte vagyok, máskor pedig maszkot húzok, néha elgyengülök és összeesnék, kudarcot vallanék, vészharangot kongatnék. Írok, mert elmondani úgysem tudom. Betűkből térképet rajzolok, hogy el ne tévedjek ebben az érzelmi útvesztőben. Anyává érni a legnemesebb feladat, az élet nem állíthat senkit ennél megtisztelőbb és csodálatosabb kihívás elé, de kijárni ezt az iskolát talán sosem lehet. Az első megmérettetésen egy-egy fogatlan vigyor a jutalmunk és bizony krokodilkönny jár a gyér teljesítményért… aztán anyából nagyanyák leszünk és így megy ez életünk végéig. Gondoskodunk, erőt, biztonságot, boldogságot, szeretetet és életet adunk. Ilyen ez az anya-szakma. Nem jár érte diploma, nem oktatják sehol, viszont az élet állandóan vizsgáztat. Nincs szabi, felmondás, vagy év végi prémium. Meló van, kemény meló, de az első mosoly, az ölelés, a puszi és pár kedves szó még a legpuccosabb előléptetésnél, vagy luxusnyaralásnál is többet ér nekünk. Ilyenek vagyunk, ilyenek leszünk. Anyák, nagy- és dédanyák. Este összetereljük a csillagokat, reggel pedig mézet keverünk a napsütéshez és reméljük, hogy mindezt jól csináljuk.