Mélyvíz

Eltelt jó néhány hét az utolsó bejegyzés óta és eközben próbáltam (több-kevesebb sikerrel) nem megfulladni itthon a négy fal között. Nem fogok kamuposztot írni, aki babázás gyanánt bárányfelhőkön szeretne andalogni, annak megköszönöm a látogatást és egyben meg is kérném, legyen kedves itt befejezni az olvasást mielőtt még kedvét szegné a mondandóm.

Egy újszülött anyjaként olyan küldetést vállal az ember, hogy akár ennyi erővel a CIA-nak is dolgozhatna különleges ügynökként. Nem elég a jó teljesítmény, hogy tele legyen a pocak, tiszta legyen a pelus, mosni, főzni, takarítani kell és mindezt jó, ha egyébként imádattal végzed, mert egy rossz hangulatváltás és máris arcodba tolják az instant légvédelmi szirénákat.

A pár hetes csecsemő láthatatlan, spéci letapogatókat növeszt és beszövi a környezetét. Egy mozdulatból tudja az igazságot, nem tudod megjátszani magad! Tehát, az ő alapvető fizikai szükségletein kívül vegyük számításba a követezőket: ha stresszes vagy- ordít, ha fáradt vagy- ordít, ha konfliktusod van az anyósoddal- ordít, ha az anyáddal- akkor is ordít, ha a gyereked apjával- még jobban ordít. Ó, ne gondolja bárki, hogy az ilyesmihez hangos szóváltás szükségeltetik, ugyan, dehogy! Ha csak „furcsán” veszed a levegőt, ő már abból is levágja, hogy gáz van, tehát ordítani kell. Sajnos ő így kommunikál.

A kiképzés további részét képezi, hogy mennyit bír ki a szervezeted alvás nélkül. Amíg a kölök vígan elvan látszólag napi néhány óra alvással, addig a kezdő anya kis túlzással a komplett ruhatárát bepakolhatná a szemei alatt növesztett kofferekbe. Nincsenek nappalok meg éjszakák, két ilyen hét után a liftben is képes lenne bármelyik szülő állva elaludni.

Az anyaság jutalomrendszere mosolyban mérhető, mindössze ennyi jár egy-egy átgürizett 24 órás műszak után. Na, de az a mosoly nem ám olyan kaján vigyor, amit a kisboltos srác ereszt el a harmadik bevásárló köröd után. A kis kakások mosolya varázserővel bír. Hetek óta teszteli a tűrőképességedet és már azt hinnéd, feladod, amikor alul-felül jön belőle valamilyen testnedv, tíz perc leforgása alatt eláztatott négy váltás ruhát, elfogyasztott három pelenkát, sőt mindezek tetejében még a fehér szőnyeget is röptében lefosta a pelenkázóról. Aztán egyszer csak váratlanul a szemedbe néz és elenged egy fogatlan mosolyt. Onnantól nem számít semmi, lazán lenyomsz még 24 órát. Így vagy programozva: mosolyra újraindulsz.

Na és mi a helyzet az anyában rejlő nővel? A terhesség alatt jobb esetben mindenki veled volt maximálisan elfoglalva, most viszont simán átnéznek rajtad és csak a gyerekedet látják. Nyugalom, minden csoda három napig tart, aztán szépen visszafolyik az élet a régi, megszokott medrébe. Ilyenkor válik igazán világossá, hogy kik a valódi barátok, akik akkor is kíváncsiak rád, ha neked az övéknél jóval korlátozottabb az időbeosztásod, sőt még akkor is, ha már nem vagy ugyanolyan partyarc, mint 2 éve.

Nem lehet átsiklani afelett sem, hogy a gyereknek bizony van egy apja is, aki a mellőzött szerepét kevésbé tolerálja. Mit lehet kezdeni a friss apukákkal, akiknek egy nem szűk hányada még azt sem tudja, hogy a pelusnak melyik az eleje, vagy a hátulja? Szerencsés eseten nyitottak a helyzetre, maguktól kérdeznek és meg lehet őket tanítani mindenre. A pici is jobban jár, ha teljes értékű szülőnek érezheti anyját-apját egyaránt, és senki sem kap sikítófrászt, ha őkelmének épp a kádban kényelmes berottyantani. Haladó szellemű századunkban ez volna minden családban az ideális hozzáállás.

Hogy kerek legyen a bejegyzés, essék szó kicsit a kevésbé ideális helyzetről is. Mi van akkor, ha család fejedelmi fejének éppen jobb dolga akad az otthoniaknál? Semmi. Teljesen normális, hogy a faszik hamarabb sokallnak be a kakitól és az éjszakai óbégatástól. Ilyenkor el kell menni, ki kell engedni a gőzt, aztán ha büszkén körbemutogatták a kocsmában a kölök fényképét, úgyis hazamennek, mert megszólal bennük a kötelesség. Gond csak akkor van, ha ebből sportot űznek és fontosabb lesz a lazítás, mint egy őszinte beszélgetés otthon a frontvonalról.

Két ember nagyon könnyen és gyorsan tud egymástól fényévekre távolodni, ha mindkettő a saját világában reked. A férfi látástól mikulásig melózik, pénzt keres és megfelel a munkahelyén, a nő meg nullahuszonnégyben a gyerekkel foglalkozik. Mikor találkozik ez a két teljesen elérő útvonal? Lényegében soha, vagy maximum akkor, ha a nap végén mindketten egymás mellett esnek össze. Viszont ahhoz, hogy ezek az egyenesek valahol összefussanak, tenni kell valamit. Nyitni kell a másik felé, érdeklődni, kérdezni, beszélgetni, gondolatokat cserélni. Ki kell mozdítani egymást a napi feszültségből, különben ez a kedvezőtlen állapot odáig fajulhat, hogy egy szép reggel rájövünk, fogalmuk sincsen arról, ki mellett ébredünk fel minden nap.

Nem égbekiáltó bűn, ha nincs kedvünk, vagy erőnk minden alkalommal a közös fürdetéshez, viszont a nap végén le kell ülni egymás mellé és fel kell tenni a kérdést: „miújság?”. A válasz ott van mindenkiben.